Szomorú és szánalmas nap volt ma a Parlamentben - írja az Index cikke. Szomorúnak tényleg az, de szánalmasnak mondani talán egy kicsit alulbecsült dolog. Történetesen, ha bármelyikünk, te, te, vagy esetleg te itt, aki most ezt olvasod, nem mész be a munkahelyedre, azt a munkáltatód, a cég tulajdonosa, bárki, akitől függ a sorsod, a karriered, a legkevésbé sem a szánalmas jelzőt fogja használni. Történetesen nem fog semmilyen jelzővel illetni. Talán a munkanapodra fogja azt mondani némi szarkasztikus hangsúllyal fűszerezve, hogy talán ez így egy kicsit foghíjas volt, valami hiányzott. Majd elgondolkodik, talán megrovásban részesít, ha jó fej, leül veled beszélni, hogy ezt mégsem kellene, haverom. Rosszabb esetben hoz egy nagyon egyszerű döntést, majd ennek a döntésnek vizuális megjelenítéseként egy tollat vesz a kezébe, aláír egy papírt, amit a kezedbe nyom, és egyszer csak észreveszed, hogy már nincs állásod.

Természetesen ez a politikában nem így működik. Természetesen a politika teljesen más világ, mint bármelyik munkahely, legyen az állami vagy privát szférában működő. Ha nem mész be mindenféle előzetes jelzés nélkül a minisztériumba vagy nem veszed fel a műszakot a gyárban, ugyanúgy nagy eséllyel elhajtanak máshova, de legalábbis megmutatják az irányt a kijárat felé. A politikusoknál nincs így. Elképzelhető, hogy egy politikus közfeladatot lát el, amely miatt nem tud részt venni parlamenti üléseken. Közfeladat alatt természetesen nem a magamutogató megtekintéseket, átadásokat értjük, hanem olyan dolgokat, amelyekkel a társadalom valamilyen pozitívval lesz gazdagabb. Könnyen belátható, hogy Tállai elvtárs megjelenése az egyes átadásokon nem hoz többet a polgárok életébe - kivéve, ha valamilyen különleges okból valakinek ez örömet okoz, de ez nyilvánvalóan olyan eset, amikor valaki önmagának hazudik öntudatlanul is.

A parlamenti képviselők, a kormány főnökeit a világ civilizáltabb helyein olyan dokumentumok jelölik ki, amelyeket jellemzően alkotmánynak, a magyar esetben alaptörvénynek hívnak, ez adja a demokráciák alapját. Azonban ez egy olyan furcsa helyzet, amikor a vezetők, a főnökök nem kérhetik számon beosztottjait, jelen esetben a parlament tagjait. Nincs arra lehetőség, hogy megvonják a fizetést, ha nem megy be dolgozni. Nincs arra lehetőség, ha elégedetlen a polgárok egy jelentős hányada, akkor szankciókat helyezzen kilátásba, legfeljebb 4 éves távlatban. Mindezen koncepció végtelenül kényelmessé teszi a képviselők dolgát. Ha úgy gondolják, nem mennek be az ülésekre. Ha úgy gondolják, huzamosabb ideig vagy akár 4 éven át egy árva szót sem szólnak. Hiszen ez természetes dolog - kényelem van, tehát kiskapu van, megtehetem, megteszem. A pénzt pedig felveszem. Azt a pénzt, amit egyébként te, kedves adófizető nagylelkűen a rendelkezésükre bocsátasz számukra.

Kérdezlek téged, kedves adófizető választópolgár? Hogy tudod ezt eltűrni? Mikor fogsz odalépni a beosztottadhoz, és teszed fel neki a kérdést, ami nagyjából így szólhat: "Mégis hogy képzeled, hogy az én pénzemből fizeted az életedet, és nem jász be dolgozni?". Ha valaki megtette ezt már bármelyik választott képviselővel, legyen olyan jó, és ossza meg a beszélgetés élményeit. Bár valószínűsítem, hogy ilyenre még a történelemben nem vagy nagyon-nagyon elenyésző arányban került sor.

Természetesen ennek a bejegyzésnek nem célja olyan választási rendszert javasolni, amelyben bárki bármikor visszahívható, de azért az mégiscsak pofátlanság, hogy választott képviselőink magatartása, munkához való viszonya olyan irányba indult el, ami nehezen tűrhető - lózungokat használva nem jelennek meg parlamenti bizottsági vagy parlamenti üléseken, amely - ha létezne munkaköri leírás - az egyik legkiemeltebb feladat kellene, hogy legyen. És a legrosszabb az egészben, hogy a helyi választópolgárok úgy asszisztálnak ehhez, hogy észre sem veszik: a parlamenti, politikai munka kiüresedett. Dolgozni már nem kell, a háttérgépezet magától működik. Eljutottunk oda, hogy mégis minek dolgozni.