Egyszer volt, hol nem volt, a cukorhegyen is túl, ahol a kúrta farkú malac is túr, élt több milliárd ember. Ebben a világban egy egyetemista fiú, Márk ugyan nem tanult valami szenzációsan az egyetemen - pedig igen jó nevű iskolába járt -, inkább kamatoztatta kreativitását. Fiatal ifjúként arra gondolt, hogy a számítógépes hálózatoknak hála mi lenne, ha lehetne lányokat sasolni korlátlanul. Élő, húsvér lányokat az egyetemről. Nagy ötlet volt, szépen tökön is rúgták miatta az egyetemi vezetés képletes lábával.

Megismerkedett néhány gazdag ficsúrral, akiknek volt egy még jobb ötletük, hiszen értett ő sok mindenhez, ami geekság, hát beleállt, és végül ellopta az ötletet, így kaszálva évekkel később dollármilliárdokat. Létrejött egy virtuális valóság, ahol bárki büntetlenül megtehetett bármit, és bárkinek az arcába vághattak indokolatlan és oda nem illő reklámokat.

Ebben a virtuális valóságban nem volt szükség már arra, hogy Ádám és Éva találkozzanak, elegendő volt belépni ebbe az alternatív univerzumba, ahol betűkkel, számokkal teremthettek egymással kapcsolatot. Egyesek és nullások végső soron mindenre alkalmasak lettek, bármit kifejezhettek ezzel a két számmal. Az egyesek és nullások szavakká, később apró ikonokká váltak, így kialakult a modern hieroglifák rendszere, ahol apró, kis képekkel akár egész mondatokat is kifejezhettek egymás felé az új valóság birodalmában. Egy idő után már nem volt szükség szavakra, mondatokra sem, az apró és/vagy mozgó kis képek mindenre elegendőek voltak. A klasszikus szavak hatalma elporladt, a szövegek értelmezése feleslegessé vált.

Hála ennek a párhuzamos világnak új mértékegységet kaptak az érzések is, ezt like-nak neveztek el az utókor férfijai és hölgyei. A like lett a szimpátia megtestesítője, az érzelmek kifejeződésének netovábbja. Emberek milliói kezdték megosztani gondolataikat, tekintet nélkül arra, hogy erre mások kíváncsiak-e vagy sem. Számos ember osztotta meg magánéletének minden egyes pillanatát eleinte szövegekkel, később különféle fotókkal - függetlenül azok minőségétől. Ilyen formában sokkal informáltabbak lettek az emberek arról, hogy ki milyen ételt fogyaszt tízóraira, és arról, hogy a bevitt táplálékforrást hogyan alakítják át megfelelően az edzőtermekben.

Az új mértékegységnek köszönhetően az új valóság polgárai versenyre is kelhettek egymással, így millió példát láthattunk arra, miként borítanak a felhasználók egymásra jeges vizet vagy hogyan fulladnak bele ifjú felhasználók mosogató-kapszula fogyasztásába. A like lett az új menőség, még akkor is, amikor emiatt felhasználók életüket is vesztették el.

A like lett az új drog. Hosszú idő után kiderült, hogy like a virtuális kokain, amely a korábbi természetes és szintetikus drogoknál is veszélyesebb forrás lett. A like hiánya sokakban lehangoltságot okozott, az egyesek és nullások gyakran már fájdalmat mutattak be mások felé. Az új és már megszokott valóságban bánatot éreztek sokan. A virtuális királyok és királylányok már nem tudták egymást boldoggá tenni.

Az új valóság egyben alternatív valóságokat is létrehozott, egymással együtt létező párhuzamos univerzumokat. A modern varázslók évekig kutatták a párhuzamos univerzumok elméletét, pedig ott volt minden előttük a virtuális valóságban. Az univerzumok résztvevői kegyeltek szerettek volna lenni, emiatt megannyi esetben a valóság számos változatával találkozhattak a világok lakói. Így fordulhatott elő, hogy egyesek korlátlanul állíthatták például az, hogy a fizikai valóság keretét adó Föld bolygó éghajlatával minden a legnagyobb rendben van. Alapvető tényeket (ezt axiómáknak hívták) sikerült ennek a másik világnak hála megkérdőjelezni.

Mindezen fejleményeknek hála az emberek elvesztették a régi kapaszkodókat, egyedül lettek a világban párhuzamos tények és igazságok között. A döntés és a valóság hiteles érzékelése megszűnt.

Néhányan azonban megpróbáltak kiszabadulni ebből a valóságból, elengedték az új drogot, és visszatértek abba a világba, ahol megtalálták régi értékeiket. Az értelem világa újabb frontot nyitott a párhuzamos világok ellen. Az eredeti, mindenki által ismert és sokak által némileg elfeledett világ tagjai támadást indítottak a virtuális valóság szabályok nélkül működő világára. Nagy és kemény harc volt, de ebben a harcban kevesebben estek el, mint a régi idők nagy háborújában. 

A mi sarunk volt, hogy hagytuk magunkat idáig juttatni, a mi sarunk volt, hogy hagytuk magunkat megfertőzni, és a mi sarunk volt, hogy engedtük, hogy ostobának nézzenek milliónyian

A mi lehetőségünk és a mi kötelességünk visszaterelni a normális irányba a saját világunkat. Egy olyan világot kell építeni, ahol az adott szó ereje nem egy like-ot ér, hanem hatással van, és a fejlődést szolgálja. Minden esélyünk megvan rá. De amíg a saját szeretettségünket féltjük, addig minden a mi sarunk lesz.

Mivel újabb hét indult el ma, így volt lehetőségem munkába menet szemlélni a úton lévő embereket, épületeket, tárgyakat, miegymást. Ezek közül ma bizonyos tárgyakra lettem figyelmes. Pontosabban tárgyakon lévő tárgyakra. Nevezetesen ma láttam először a STOP SOROS plakátokat.

Nem volt egyik sem valami elképesztően kreatív, amely a mai kormányzati kommunikációra sem jellemző egyébként. Letisztult, egyszerű, tömör, könnyen érthető, és a legfontosabb, hogy feltétlen félelemre hajazó szövegekről beszélünk. Ugyan csak egyet láttam, nem tudom, hogy van-e több változat.

"SOROS MILLIÓKAT TELEPÍTENE BE AFRIKÁBÓL ÉS A KÖZEL-KELETRŐL"

Mivel a mai átlagember nyelvén készült a plakát, egyáltalán nincs semmi meglepő ebben a plakátban, mondhatni már megszokhattuk. De vajon az átlagember felteszi-e azt a kérdést, hogy

1. Mikor?
2. Hogyan?
3. Pontosan hová?
4. Miért?

És ha felteszi a kérdéseket, akkor vajon miként jut hozzá a válaszokhoz? Vajon 100 emberből hány jut el odáig, hogy önállóan kutasson az ún. Soros-tervről? Félek, hogy nagyon alacsony lenne az arány.

Természetesen az magyar ellenzék számos esetben próbálta bizonyítani, hogy amit a kormányzat Soros-tervnek hív, az számos esetben már nagyon messze áll a valóságtól. Azonban ez a magyar realitásban nem számít, ma már az alternatív valóság az, amiben élünk. Bár nem annyira drasztikusan, mint a Vissza a jövőbe 2. filmben, amikor olyannyira megváltozott a Doki és Marty által ismert realitás, amit azért nem kívánhatunk magunknak.

Vajon mikor fogjuk helyrehozni az alternatív realitást? Mikor lehetünk végre egy olyan valóságban, ahol a választott vezetők nem nézik pontagyú sügérnek azokat, akik miatt ott lehetnek ahol? Annyira szeretném. Én már lestoppoltam az oda vezető jegyet, kerüljön akármibe.

Ha már ekézed az egyik oldalt, rontsál rá bátran a másik oldalra is. Tartsd oda a másik orcádat is - akár.

Manapság trendi téma a mindennapi médiamegjelenések között az ellenzéki pártok összefogása vagy inkább össze nem fogása. Úgy összességében szenzációs témaválasztás, hiszen mindig ad lehetőséget arra, hogy az újságok, hírportálok kitöltsék a szükséges teret, és a közönség pedig folyamatosan képben legyen. Már ha egyáltalán képben tud lenni, és figyelemmel tudja kísérni az összefogások éppen aktuális helyzetét. Mert helyzet aztán akad bőven...

2014-ben is szerencsére remek konc volt az mindenkinek, nagyon szépen lehetett végigkövetni, hogyan jutottak el az ellenzéki, elsősorban magukat demokratikus ellenzéknek valló szervezetek az összefogásig. Mindezt Mesterházy Attilával, aki sajnos már akkoriban sem számított komoly játékosnak, hiába nyírta le az arcszőrzetét. Akkor tökéletesen megmutatkozott az, hogy az egyszerű bénázás - mert nincs rá jobb szó - mit tud eredményezni: újabb Fidesz-kétharmadot. Az akkori összefogásig szövevényes volt az út, a Fidesz pedig berendelte a popcorn-t diétás kólával, és végignézte az egészet a VIP-teremben. Nem volt fontos, hogy megfelelően sózott-e a kukorica vagy hogy mekkora adagról van szó, gyakorlatilag korlátlan elemózsia és vetítési idő állt rendelkezésre.

2018-at írunk, eltelt négy év, sokan ismerjük a 2014-ben létrejött összefogás eredményeként létrejött kétharmad vívmányait, amelyekkel nap mint nap szembenézünk: lerohadt kórházak, ellátási problémák miatt meghalt emberek, egyre gyengébben teljesítő, cserébe agyonterhelt, és már tüntető diákok, pofátlanul gazdagodó régi melós emberek és családtagok, Soros-féle álomba ringatás, korábban nem gondolt pofátlan magatartás, és Németh Szilárd. Meg a többi.

2018-ban ismét téma a magát demokratikusnak valló ellenzék összefogás, így ismét lehet egy szuperjót szemlélni, hogyan is alakul az idei összeborulás. 4 év alatt megerősödött a korábban Fletónak csúfolt (manapság ezt amúgy miért nem hallani?) ex-miniszterelnök pártja, a szocik pedig továbbzsugorodtak, olyannyira, hogy lassacskán ismét érezhetik az 1990. évi illatokat, tekintve, hogy akkor 8,55%-os eredménnyel jutottak be az Országgyűlésbe. Mindemellett az LMP némileg erősödött, egyúttal Schiffer András távozásával és Hadházy Ákos elnökségbe való emelésével előtérbe került a korrupció, mint fő kommunikációs csapásirány, és az egykor zöld értékek, mint a szervezet értékeinek origója valamelyest eltűnt. Közben olyan kis és/vagy új pártok is követelnek már szeleteket a tortából, amelyeket a felmérések tanúsága szerint aligha érdemelnek meg. Na de választást kell nyerni, nem közvélemény-kutatást...és mindezek mellé a magyar Országgyűlés második legerősebb pártja lett az egykor szélsőjobboldali, ma már magát néppártként aposztrofáló Jobbik (sajnálatos, hogy vidéken nem feltétlen hallják meg minden esetben a központi néppártosodási utasításokat).

Mindenki az összefogásról beszél a baloldalon. És mindenki máshogy vagy sehogy nem akar összefogni, de cserébe mindenki le akarja váltani a jelenleg regnáló hatalmat. Kérdezi nagy valószínűséggel számtalan adófizető választópolgár, hogy mégis mi az úristenért vagytok képtelenek egyébként megegyezni, és létrehozni egy minimumot, amit végigvisztek közösen? Az egyedibb kérdések valószínűleg így szólhatnak attól az embertől, aki az első kérdést felteszi.

DK - Feri, miért erőlteted a saját listát, ha egyébként az egyéni jelöltekben meg tudtatok állapodni?

MSZP - Gyula, őszintén egyrészt miért ülsz még az elnöki pulpitusban, másrészt pedig miért nem vagytok hajlandóak tárgyalni mindenkivel?

Párbeszéd - Gergő, szuper, hogy miniszterelnök-jelölt lettél, valószínűleg okkal csípnek sokan az országban, de ha már a f*szért bevállaltad ezt az egészet, akkor miért nem képviseled az összefogást némileg tökösebben Gyuláék előtt?

LMP - Betti, Ákos, egyértelmű, hogy a társadalom még nem készült fel rátok, annak még kell egy kis idő, nem gondoljátok, hogy ezt figyelembe véve kellene mégis megegyezni a többiekkel?

Együtt - Péter, tényleg becsüljük a munkádat, amit az V. kerületben végeztél és értékeljük az egyoldalú visszalépéseket, de azért valamiért mégsem vagytok annyira mérhetőek, akkor végtére is miért nem akartok leülni ezekkel?

Momentum - András, welcome on the board, köszönjük a NOLIMPIA-kampányt, szép siker, de lássuk be, hogy ebben egyelőre ennyi volt, nem érzed indokolatlannak, hogy ti mindenhol egyéniben elinduljatok külön listával? Már csak azért is, mert ez jelenleg egyenes út a parlamenten kívüli folytatólagos létezésre.

MOMA, Liberálisok - Lajos, Gábor, teljesen világos, hogy belőletek sajnos nem kér jelenleg a társadalom, mit szeretnétek ennyire?

A kérdések nyilvánvalóan nem kerülnek az érintettek elé, és csak bízni lehet abban, hogy a jelenleg folyó bohózatból nem lesz egy újabb kétharmad.

Pedig lehetett volna ezt okosabban is csinálni, persze ahhoz rengeteg áldozatot kellett volna hozni, a húsosfazék viszont tele van jobbnál jobb falatokkal, Magyarországon őrültség lenne kimaradni ebből a lakomából. AZonban az ilyen-olyan fokú önzőség helyett mennyivel nagyszerűbb lenne, ha egy idő után az éhségtől szenvedő gyerekektől egészen a topmenedzserig mindenki jól lakhatna abból a fazékból.

Csak annyi kellett volna, hogy minimumként meghatározzátok, hogy kisöpritek a parlamentet, összedobtok egy új alkotmányt, illetve választási törvényt, az antidemokratikus kétharmados törvényeket szépen visszavonjátok, aztán pedig feloszlatjátok magatokat új, tisztességes, demokratikus választásokat ajánlva az istenadta népnek, amelyben minden szereplő tisztességes versenyben mérettetheti meg magát, így visszaállítva arra a kezdeti pályára ezt az országot, amire talán még 1990 óta még soha nem lépett rá...

Szomorú és szánalmas nap volt ma a Parlamentben - írja az Index cikke. Szomorúnak tényleg az, de szánalmasnak mondani talán egy kicsit alulbecsült dolog. Történetesen, ha bármelyikünk, te, te, vagy esetleg te itt, aki most ezt olvasod, nem mész be a munkahelyedre, azt a munkáltatód, a cég tulajdonosa, bárki, akitől függ a sorsod, a karriered, a legkevésbé sem a szánalmas jelzőt fogja használni. Történetesen nem fog semmilyen jelzővel illetni. Talán a munkanapodra fogja azt mondani némi szarkasztikus hangsúllyal fűszerezve, hogy talán ez így egy kicsit foghíjas volt, valami hiányzott. Majd elgondolkodik, talán megrovásban részesít, ha jó fej, leül veled beszélni, hogy ezt mégsem kellene, haverom. Rosszabb esetben hoz egy nagyon egyszerű döntést, majd ennek a döntésnek vizuális megjelenítéseként egy tollat vesz a kezébe, aláír egy papírt, amit a kezedbe nyom, és egyszer csak észreveszed, hogy már nincs állásod.

Természetesen ez a politikában nem így működik. Természetesen a politika teljesen más világ, mint bármelyik munkahely, legyen az állami vagy privát szférában működő. Ha nem mész be mindenféle előzetes jelzés nélkül a minisztériumba vagy nem veszed fel a műszakot a gyárban, ugyanúgy nagy eséllyel elhajtanak máshova, de legalábbis megmutatják az irányt a kijárat felé. A politikusoknál nincs így. Elképzelhető, hogy egy politikus közfeladatot lát el, amely miatt nem tud részt venni parlamenti üléseken. Közfeladat alatt természetesen nem a magamutogató megtekintéseket, átadásokat értjük, hanem olyan dolgokat, amelyekkel a társadalom valamilyen pozitívval lesz gazdagabb. Könnyen belátható, hogy Tállai elvtárs megjelenése az egyes átadásokon nem hoz többet a polgárok életébe - kivéve, ha valamilyen különleges okból valakinek ez örömet okoz, de ez nyilvánvalóan olyan eset, amikor valaki önmagának hazudik öntudatlanul is.

A parlamenti képviselők, a kormány főnökeit a világ civilizáltabb helyein olyan dokumentumok jelölik ki, amelyeket jellemzően alkotmánynak, a magyar esetben alaptörvénynek hívnak, ez adja a demokráciák alapját. Azonban ez egy olyan furcsa helyzet, amikor a vezetők, a főnökök nem kérhetik számon beosztottjait, jelen esetben a parlament tagjait. Nincs arra lehetőség, hogy megvonják a fizetést, ha nem megy be dolgozni. Nincs arra lehetőség, ha elégedetlen a polgárok egy jelentős hányada, akkor szankciókat helyezzen kilátásba, legfeljebb 4 éves távlatban. Mindezen koncepció végtelenül kényelmessé teszi a képviselők dolgát. Ha úgy gondolják, nem mennek be az ülésekre. Ha úgy gondolják, huzamosabb ideig vagy akár 4 éven át egy árva szót sem szólnak. Hiszen ez természetes dolog - kényelem van, tehát kiskapu van, megtehetem, megteszem. A pénzt pedig felveszem. Azt a pénzt, amit egyébként te, kedves adófizető nagylelkűen a rendelkezésükre bocsátasz számukra.

Kérdezlek téged, kedves adófizető választópolgár? Hogy tudod ezt eltűrni? Mikor fogsz odalépni a beosztottadhoz, és teszed fel neki a kérdést, ami nagyjából így szólhat: "Mégis hogy képzeled, hogy az én pénzemből fizeted az életedet, és nem jász be dolgozni?". Ha valaki megtette ezt már bármelyik választott képviselővel, legyen olyan jó, és ossza meg a beszélgetés élményeit. Bár valószínűsítem, hogy ilyenre még a történelemben nem vagy nagyon-nagyon elenyésző arányban került sor.

Természetesen ennek a bejegyzésnek nem célja olyan választási rendszert javasolni, amelyben bárki bármikor visszahívható, de azért az mégiscsak pofátlanság, hogy választott képviselőink magatartása, munkához való viszonya olyan irányba indult el, ami nehezen tűrhető - lózungokat használva nem jelennek meg parlamenti bizottsági vagy parlamenti üléseken, amely - ha létezne munkaköri leírás - az egyik legkiemeltebb feladat kellene, hogy legyen. És a legrosszabb az egészben, hogy a helyi választópolgárok úgy asszisztálnak ehhez, hogy észre sem veszik: a parlamenti, politikai munka kiüresedett. Dolgozni már nem kell, a háttérgépezet magától működik. Eljutottunk oda, hogy mégis minek dolgozni.